Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Miért maradt el a rendszerváltás? A rendszerváltás-vita globális ideológia hátterérõl. Kardos Gábor. www.találjuk-ki.hu, 2006. június. 19. Az EU válsága mutatja: ideje elkezdeni Nyugat-Európa integrációját is az újraegyesítés befejezéseként, ledolgozva a stratégiai egyenlõtlenséget Európa keleti és nyugati fele között. Az összeurópai rendszerváltás nélkül aligha sikerül megvalósítani az egyesült Európát. Elég siránkozást hallottunk már a honi rendszerváltás befejezetlenségével kapcsolatban, ideje megfogalmazni ennek globális európai hátterét és mélyebb okait is. Amikor Kis Jánossal, Tamás Gáspár Miklóssal és több ezer emberrel együtt tüntettünk 89-ben derekasan skandálva a „demokráciát” jelszót, nem gondoltuk, hogy mit és kiket juttatunk hatalomra. Ha tudtuk volna, ha valaki világosan megmondta volna nekünk, talán csak páran masíroztak volna tovább. Akkor még a szócsõ a rendszerváltó elitnél volt. Sok tekintetben még mindig náluk van, mint TGM és Kis János Népszabadságban folytatott rendszerváltás-vitája is mutatta. Pedig – tisztesség ne essék szólván – lassan felnõne a feladathoz egy új nemzedék. Mikor a valódi demokrácia a tét, nem lenne baj, ha más is szóhoz jutna. Nem mintha azt gondolnám, hogy valakinek mindenáron az új nemzedék szószólójaként kellene fellépnie, ahogyan azt sem gondolom, hogy lényege szerint nemzedéki kérdésrõl lenne szó. Mégis van néhány ideológiai beidegzõdés, melyektõl jobb lenne eleve megszabadulniuk az új generációknak, és nem kéne „örökség” gyanánt rájuk róni. Alapvetõen ilyen a bal-jobboldali, illetve szocialista-kapitalista „alternatívák” egész sematizmus-rendszere, mely szemlátomást a rendszerváltás-vita középpontjában áll. Mintha mindez elevenen élne politikai kultúránkban, miközben mára közönséges politikai tömegmarketinggé züllött, és az egész szociál-kapitalista nyugati civilizáció globális válságához vezetett. Ha az új nemzedék netán úgy gondolja: mindkét eszmerendszer és egész váltógazdálkodásuk megbukott, akkor nem fog kérni egyikbõl sem, élve legelemibb jogával, a szabad gondolkodás és véleményformálás jogával. Nem biztos, hogy az új nemzedék azért fojtja konszumerizmusba örömeit és bánatát, mert nem gondol és nem akar semmit. Lehet, hogy azért, mert ma nem kínálnak neki elfogadható alternatívát, és nem kap lehetõséget, média-szócsövet, hogy saját álláspontját képviselje. Sõt, arra sem kap biztatást, hogy egyáltalán kialakítson valamilyen önálló álláspontot. Persze ezt elsõsorban magának kell kivívnia, és az õ felelõssége, mégis szóvá kell tenni, ha ezt ma „a szabadság rendszerében” sokféleképpen akadályozzák. Nem a fent nevezettek hibáztatásáról van szó, hiszen õk legalább elindították a vitát, és teljesen természetes, hogy a maguk módján tették. Van azonban a rendszerváltás-vitának pár súlyos hiányossága, melyeket szóvá kell tenni. A Népszabadság azonban a választási kampány elõtt jobbnak látta lezárni a rendszerváltással kapcsolatos vitát, még mielõtt igazán kibontakozhatott volna. Ne hagyjuk annyiban – legyen szabad ezúton is folytatni. Lengyel barátaink érdemi bevonása nélkül elég furcsa interaktív hasbeszélésnek tûnt a Szolidaritás egész értékelése és óhatatlanul modoros bratyizássá (pardon: bratankizássá) válik Michnik vagy Kuron harcostársi megidézése. Évtizedeken, sõt évszázadokon át folytatódott az a kölcsönösen inspiratív lengyel–magyar párbeszéd, mely mára tragikus hirtelenséggel megszakadt. Pontosabban részünkrõl szakadt meg. Rajtuk nem múlik. Pedig – apropó Szolidaritás – ha mi nem találjuk ki és nem csináljuk meg Kelet-Közép-Európát, akkor vajon ki? Persze a többi Visegrádon inneni és túli országot sem elfelejtve... Itt az alkalom, hogy egy érdemi rendszerváltás-vitához meghatározó lengyel személyiségek is hozzászóljanak! Eddig sem voltak nyelvi nehézségeink, úgyhogy most sem lenne elegáns ilyesmire hivatkozni. Szintén elgondolkodtató hiányosság, hogy az egész vitában nem esett szó a Nyugat szerepérõl a lengyel és a magyar rendszerváltásban. Miféle marxista kritika az, ahol még a szovjet imperializmusra is csak futólag utalnak, más pedig úgyszólván fel sem merül, még TGM radikálisan forradalmi neomarxista kritikájában sem? Pedig a Nyugat aktív nagyhatalmi beavatkozása a folyamatokba nem valami gõzös „összeesküvés-elmélet”, hiszen elég a Szabad Európa rádió nyilvános véleményformáló szerepére utalni, és arra, hogy annak hírszerkesztési direktíváit a CIA határozta meg. Ritkán beszélünk róla, és hivatalosan csak több évtizedes késéssel vallották be, de ma már vitathatatlan tény a CIA szerepe a térségünkben kifejtett nyugati szabadságpropagandában. Mindez nemcsak történelem. Ugyanannak a CIA-nak „meg nem erõsített hírek szerint” nálunk fenntartott titkos börtönei meglehetõsen aktuális hírnek számítanak. (A megfogalmazás szándékosan a hajdani TASZSZ stílusát idézi.) Tényekrõl van szó, és nem értékelésrõl. Mire jó a sajtószabadság, ha errõl nem illik beszélni még az idei 50. évfordulón sem – mintha valami Nagy Testvért megbántanánk már a tények említésével is? Nem olyan ez kicsit, mint a Kádár-kori öncenzúra, mely többnyire túltett a valódin? Na és nem kár ilyen magas labdát adni a szélsõségeseknek, hogy csak õk beszéljenek egy ilyen nyilvánvaló problémáról? Szóval az elsõ érdemi rendszerváltás-vitában ideje feltenni a kérdést: lehet ép ésszel feltételezni, hogy a nagyhatalmak „ölbe tett kézzel” figyelték volna, hogyan döntenek majd lengyel barátaink teljesen szabadon a szocialista típusú önigazgatás és a nyugati kapitalizmus közötti választás dilemmájában, mikor az utóbbihoz egészen nyilvánvaló stratégiai érdekeik fûzõdtek – gazdasági és geopolitikai téren egyaránt? Vagy elfelejtettük volna, mennyi valóságalapja volt 56-ban a Szabad Európa szabadságpropagandájának, illetve a Nyugat biztató ígéreteinek? Miközben a szuezi válsághoz és a hidegháborús megosztottság fenntartásához fûzõdõ nagyhatalmi érdekek sokkal fontosabbnak bizonyultak a lengyel és a magyar nép szabad önrendelkezésénél, sõt Európa forradalmi újraegyesítésénél is. Vajon egy másik történelmi kontextusban és ezért sokban eltérõ formában nem valami nagyon hasonló „megtévesztõdés” és csalódás ismétlõdött meg a rendszerváltással, illetve azt követõen, mint amit 56-ban megtapasztaltunk a „szabad világ” ígéretei kapcsán? Ejnye. Kinek a hibájából tanulhatnánk, ha még a sajátunkból sem? Amikor a rendszerváltó elit vezetésével együtt meneteltünk a nyugati típusú demokrácia felé, még majdnem gyerek voltam – honnan kellett volna tudnom menetelésünk voltaképpeni irányáról és veszélyeirõl, ha õk nem figyelmeztettek? Még ma sem õk hívják fel erre a figyelmünket, hanem nekünk magunknak kell rájönnünk. Ebbõl a szempontból oly mindegy, hogy egyikük lelkifurdalásáról számol be, míg másikuk éppen ezt tartja képmutatásnak, és inkább igazolja vitatott magatartásukat mint „az igazsággal való bátor szembenézést”. Az õ felelõsségükön és valamennyiünk önálló gondolkodási-cselekvési felelõsségén ez mit sem változtat. A szabadság sohasem adottság vagy egy rendszer örök idõkre megvalósított „vívmánya”, hanem sokkal inkább újra és újra megvalósítandó lehetõség és feladat. A szabadság paradox módon sorskötelesség. Minden embernek és minden újabb nemzedéknek ismét ki kell vívnia maga és utódai számára. Ma láthatjuk, hova fajul a „szabad világ” rendszere, ha kész ténynek veszi és örökre megszerzett eredményének tartja a szabadságot, miközben a gyakorlatban a kizárólagosan „szabad világnak” tartott Nyugat marketingjének olcsó szlogenjévé és neokolonialista háborúk vezényszavává teszi. Igen, marketingszlogenné és vezényszóvá – a szabadságot. Naponta tapasztaljuk. Sorsközösség, patriotizmus és az összeurópai rendszerváltás problémája A Szolidaritás erejét nagyrészt a lengyelek patriotizmusa adta, sõt ma is ez adja a lengyel kultúra, társadalom és gazdaság jellegzetes dinamizmusát. A patriotizmus a nagy népek jellemzõ erénye (valaha a magyaroké is, például a reformkorban), míg a patriotizmussal lényegében ellentétes nacionalizmus a kis népek jellegzetes „gyengéje”. Talán a trianoni törés és az elvesztett világháborúk miatt, talán másért, de a patriotizmus nálunk szinte teljesen kiveszett, és helyét egyfelõl gõzös vagy színlelt nacionalizmus, másfelõl nem kevésbé gõzösen színlelt, illetve márkatudat szintjén megjelenõ globalizmus és internacionalizmus foglalja el. Bár 56-ban még úgy tûnt, nem veszett ki nálunk sem a patriotizmus, mára komoly kétségek merülhetnek fel ezzel kapcsolatban. Nem szégyen e téren tanulni lengyel barátainktól. Aki több idõt tölt náluk, tapasztalhatja, hogy a lengyelekben milyen erõs a sorsközösség érzése, függetlenül pártállásuk nemzeti vagy internacionalista jellegétõl. Ezt a sorsközösséget és szolidaritást terjesztik ki ránk is a történelmi barátsággal, és ezt alighanem azért viszonozzuk egyre kevésbé, mert nincs mivel. Hogy mennyire nincs fogékonyság a patrióta szolidaritás lehetõségére vezetõ magyar értelmiségiekben sem, azt szimptomatikus módon mutatja, ahogy éles vitájuk dacára Kis János és TGM egybehangzó vészharang-kongatással emlegetik az új lengyel kormány példáját. Meglehet, magánemberként politikailag nem szimpatizálnak velük, ám õk sem vonhatják kétségbe, hogy ez a kormány demokratikus választással került hatalomra, és amikor „lengyel kapitalizmust” hirdetve bejelentették a Tesco meg a multik korlátozását, akkor bizony a lengyel patriotizmust láthattuk, mely szokatlannak tûnõ módon mintha valóban a választók érdekeit igyekzne érvényre juttatni. (Adam Michnik lelkiismereti drámájától függetlenül.) Valamilyen „baleset” vagy „véletlen” folytán ezúttal nagyon is demokratikusan mûködött az a nyugati típusú választási rendszer, melyben egyébként a közvélemény-kutatások favoritpártjai szoktak befutni, és csak elvétve egy olyan párt, melyet kivételesen nem a profi közvélemény-menedzsment statisztikus inerciarendszerének olajozott mûködésével választottak meg. Nem mellesleg: ha valaki nem ért egyet lengyel barátaink választásával, írja meg nekik, lehetõleg privát levélben vagy a lengyel sajtóban, és nem ország-világ elõtt elhatárolva magát tõlük, ami a történelmi barátság arcul csapása. Pedig ma sincs több valódi barátja ennek a népnek, a miénknek, mint eddigi történelmünkben. Ha jobban utána számolunk, igazából csak egy, aki nem csupán érdekbõl viselkedik barátként. Pont õt kell kioktatni? Kinek jó az? És pont akkor, amikor alkalmasint saját érdekeit igyekezne érvényesíteni a „globális” érdekekkel szemben? Vagy csak irigykedünk? Ha már Szolidaritásról beszélünk, nem ártana néha gyakorolni is. A régi barátokról újak kedvéért megfeledkezni, sõt velük szembefordulni meglehetõsen kétes „politika” a magánéletben is – hát még a közéletben. Akár magánemberként, akár közösségként viselkedünk így, maximálisan megérdemeljük a sorsunkat, ha ellenünk fordul. Mikor a Szolidaritás 25 éves évfordulójakor ott jártam, csekély lengyeltudásom ellenére annyit azért megértettem Lech Wa³êsa ünnepi beszédébõl, hogy Európát nem a Nyugat változtatta meg és tette szabaddá, hanem mi, közép-és kelet-európaiak. Még ha nem is igazán szabad és újraegyesült ez az Európa, akkor sem a Nyugat tette meg a döntõ lépést, és nem a Nyugat vállalta magára döntõen a váltás kockázatát, illetve terheit, hanem Európa keleti fele tette az egyesült Európát pár év alatt olyanná, amilyennek ma ismerjük. Apropó Szolidaritás – végre valaki nyilvánosan kimondta ezt. Legalább a lengyelekre még lehet számítani... Aligha elég csupán utalni rá: nemcsak hogy mi bontottuk le a vasfüggönyt, de nyugat felõl lényegében máig nem bontották le, ami különösen a munkaerõpiacon, de más eléggé egyoldalúan „szabad” piaci területeken is jól lemérhetõ. Ugyan mibõl ered a mai uniós válság, ha nem éppen ebbõl, a Kelet-Nyugat közti egyenlõtlenségek nyilvánvalóvá válásából? Az, hogy nyugaton milyen kevéssé értik mind a mai napig Európa egyesítését tulajdonképpen stratégiai versenyelõny számunkra – illetve azzá válhatna, ha mi magunk felismernénk és élhetnénk vele. Tizenöt év alatt nálunk szinte minden megváltozott, miközben a globális Nyugaton szinte semmi nem változott, mintha egyszerûen az õ rendszerük gyõzött volna a keleti felett, és már csupán annyi dolgunk lenne itt Európában, hogy a „civilizálatlanabb” keleten is meghonosítsuk ugyanazt. Pedig az EU jelenlegi válsága jól mutatja, hogy éppen ideje lenne elkezdeni Nyugat-Európa integrációját is az újraegyesítés befejezéseként, ledolgozva a ma tapasztalható mentális-kulturális lemaradásukat és az ezzel összefüggõ stratégiai egyenlõtlenséget Európa keleti és nyugati fele között. Ideje lenne Nyugaton is megszabadulni a hidegháborús ideológiai beidegzõdésektõl, mert egy ilyen összeurópai rendszerváltás nélkül aligha sikerül megvalósítani az egyesült Európát. Elég siránkozást hallottunk már a honi rendszerváltás befejezetlenségével kapcsolatban, ideje talán megfogalmazni ennek globális európai hátterét és mélyebb okait is. Hogyan válhatott reakcióssá a baloldali forradalmiság TGM forradalmi álláspontjával nyilván elsõsorban azok szimpatizálnak, akik számára vonzó a forradalmi pátosz, és azok ellenzik, akiktõl ez „alkatilag idegen”. Pedig van itt egy alapvetõ elméleti és gyakorlati ellentmondás, mely a marxizmus öröksége: mintha nem tûnne fel a szocialista-kommunista forradalmároknak, hogy eredendõen a polgári társadalom is forradalmi ideológiára és praxisra épül, mely hatalomra jutva és „konszolidálódva” is megõrizte eredendõ forradalmiságát, mégpedig ugyanolyan ellentmondásos és totális formában, ahogyan a hadikommunizmus átkerült a sztálinizmus gyakorlatába. Mert a forradalom lényegében háborút jelent, a háború ideológiája, a kapitalizmus pedig a földi ökoszisztéma magasabb perspektívájából nézve alapjában a hagyományos rend, mindenfajta kultúra és a természet elleni totális háború ideológiája, ami mai globális növekedési válságában különösen élesen mutatkozik meg. Ezt pedig a marxista forradalmi ideológia nemhogy sosem vonta kétségbe, de a leghatározottabban tovább radikalizálta, és – ha lehet – még totálisabb ideológiai formát adott neki. Paradoxonnak tûnhet, de egy eredendõen forradalmi és háborús rendszert (a kapitalistát éppúgy, mint a szocialistát) nem forradalommal, hanem békével lehetne megdönteni. Valóban egyetemes szolidaritással. Ennek feltételeirõl azonban csak most kezdhetünk érdemben gondolkodni, belátva a Gandhi-féle békés ellenszegülés korlátait, és a béke érvényesítésének radikálisabb módjai után nézve. Nem a Greenpeace-re gondolok, bár az is elõjele lehet egy újfajta aktivizmusnak. Kezdjük tehát az alapoknál, a szavak természetesnek mondható logikájánál. Ennek alapján például a kapitalizmus alapvetõen illogikus és helytelen kifejezés. A korlátlanul öncélú és öncélúan korlátlan felhalmozást (azaz kapitalizációt) értelmes ember nem nevezheti fõ dolognak - a kapitalizmus tõszava, a latin caput ugyanis ezt jelenti. No meg fejezetet. Például a történelemben. Más nyelven ugyanerrõl a szóról az juthat eszünkbe: ennek vége, a kapitalizmusnak annyi, ez a fejezet is véget ér. Ráadásul éppen a mi idõnkben. A (neo)liberalizmus és a radikális baloldaliság vitájában mindkét fél részben arra hivatkozik, illetve abból meríti magabiztosságát, hogy értelmiségiek ezrei állnak mögöttük, míg – most azt mondhatnák nekünk – vajon ki képviseli a bal-jobb-szoc-kap alternatívákat eleve elutasító álláspontot? Tényleg – kérdezhetünk vissza –, ki képviseli azok millióit, akik ma szót sem kapnak, szóhoz sem jutnak egy idejétmúlt ideológiai vitában, és akik joggal érzik úgy, hogy nem róluk szól a mese? Közben pedig leginkább talán éppen itt, Kelet-Közép-Európában adottak a feltételei a másként gondolkodás hagyományait folytató és világnézetileg radikalizáló újfajta szabadgondolkodásnak, mely végleg szakíthat a levitézlett bal-jobb-szoc-kap paradigmával. Ez sem egyszerû kérdés persze, mert a kapitalizmust folyamatosan összekeverik az ipari társadalommal és annak gazdaságával. Bár a globalizáció kétségkívül mindkettõ végsõ növekedési válságát jelenti. Mindazonáltal vannak, akik az ideológiák plátói barlangrendszereiben még mindig régi árnyékkoncokon marakodnak, miközben már ránk omlik a barlang és az egész földi ökoszisztéma. Ejnye. Ideje lenne új prioritások szerint gondolkodni és cselekedni. Itt már nem segít, ha csak bal vagy jobb szemmel nézzük a helyzetet, mert a közismerten térlátást adó két szemmel nézés sem feltétlenül elég, hogy elõre lássunk. A balszemûek és jobbszemûek azonban mintha csak visszafelé sandítanának, olyan haladás-konzervativizmus sémák szerint, melyek végleg a múlt sémáinak bizonyulnak. A baloldali „progresszió” gõzgépszagú sztenderdjei ma körülbelül olyan anakronisztikusan hatnak, mint a sokadik búcsúkoncertjükön fellépõ élemedett rockerek szánalmas „lázadás”-marketingje. Lázadásuk mára külön iparággá vált. Ráadásul a baloldal haladás-ideológiája – ha lehet – még nagyobbá teszi ökológiai felelõsségét a katasztrofális következményekkel járó ipari „fejlõdésért”. Ökológiai radikalizálódás a baloldali helyett – az új generáció paradigmaváltása Nagy kár és igen komoly hiba összetéveszteni a globális iparosítás minden természetet és kultúrát felszámoló barbárságát az egyetlen lehetséges vagy egyedül üdvözítõ nyugati civilizációval, mikor már évtizedek óta jócskán elõrehaladhatott volna egy gyökeresen új civilizáció elméleti és gyakorlati alapjainak megteremtése, ha nem gátolná az a globális elõítélet, hogy nincs alternatívája az ipari civilizációnak – noha minden eddigi, mai és eljövendõ kultúra lényegében ennek alternatívája volt és lesz. Az is szánalmas félreértés, hogy az iparosítással együtt minden géppel le kéne számolni, mert az iparosítás lényege nem a gépek használata volt, hanem az emberek és a társadalom elgépiesítése egy öncélú tömegtermelés érdekében (illetve egy szûk csoport – tõkés vagy kommunista elit – magánérdekeinek szolgálatában). Gépeket az ipari forradalom elõtt is használtak, de nem a társadalom elgépiesítésére és a termelés vagy a termékek olyan primitív fetisizálására, mint amit a mai fogyasztói tömegtársadalom önreklámjaiban látunk. (Mellesleg az ipari termelést és az ipari társadalmat a marxizmus sem fetisizálta kevésbé, mint a kapitalizmus individualistábbnak tûnõ ideológiái.) Ideje kimondani, hogy a marxista kollektivizmus és a nyugati tömegindividualizmus kapitalizmusa alapvetõen ugyanannak a globális iparosítási koncepciónak két válfaja volt. TGM régi marxista felismerésként említi, hogy a szovjet kommunizmus valójában államkapitalizmus, de a frappáns analógiát furcsa következetlenséggel nem mûködteti a másik irányba (feltehetõleg marxista részrehajlásból), mármint hogy akkor mennyiben mondhatjuk, hogy Nyugaton pedig megvalósult egyfajta fogyasztói kommunizmus, az egyetemes pop-proletarizáció osztály nélküli konzumtársadalma, valamint egyfajta marketing-tervgazdálkodás. A mediokrácia leszoktatta ugyan az új generációkat minden diszkurzív gondolkodásról és intellektuális szemléletrõl, egyfajta jelbeszédre nevelve át õket. Ezzel azonban csak látszólag biztosították a rendszer hatalmát a hagyományos diszkurzív kritikával szemben. (A kapitalizmus éppen azáltal siklott ki mindig bírálói kezébõl, hogy – a kommunizmussal ellentétben – szinte semmit sem mond ki, nincs kiáltványa, illetve elveit és ideáljait végsõ soron kimondatlanul gyakorolja, sõt: a szabadságra hivatkozva úgy tesz, mintha csak azt gondolná, amit mi mindannyian, együtt és külön-külön „szabadon” választunk... abból, amit õ kínál.) Csakhogy video-idiotizálása közben az új generáció megtanulta a kapitalizmus jelbeszédét olvasni, kiszúrta kimondatlan ideáljait, és tulajdonképpen átlát egész önreklámozási rendszerén, ami idõvel végzetesnek bizonyulhat a rendszer számára. Ahelyett, hogy posztmodern pikareszkregénybe illõ módon, mint a marxizmus búsképû lovagjai, harcba szállnánk a tõke-szélmalmok ellen, érdemes mérlegelni, hogy ma még miért csak a multik tudnak nagyobb tömegeket „mobilizálni” ebben a társadalomban, és miért eleve esélytelen bármilyen marxista mozgósítás, pláne az ex-kommunista országokban. Ha már forradalmat akar valaki, érdemes annak reális feltételeit megteremteni, illetve számot vetni ezek hiányával. Félreértés ne essék: az igazságáért küzdõ legbúsképûbb lovag is ezerszer emberibb, mint a megalkuvók tömegei, akik esetleg kinevetik, vagy az õket olcsón manipuláló karrier-niemandok. Ettõl azonban még nem válik követendõ vagy követhetõ példává. Inkább annak módját kellene megtalálni, hogyan s mivel szólíthatnánk meg azok millióit, akik a kapreálban éppúgy nem hisznek, mint a szocreálban. Õk mire várnak, milyen világért tudnának kiállni mai rezignációjukból kilépve? A marxizmusnak itt semmi esélye, sõt álmegoldásként még akadályozza is az új eszmeiség szabad és öntörvényû kibontakozását. Körülnézhetünk: a tizenévesektõl a nyugdíjas korosztályokig sehol sem találunk jelentõs réteget vagy csoportokat, akiket ma a marxizmus mobilizálni tudna és akiket ne a multik mobilizálnának mint hûséges fogyasztóikat. (Hiszen a tömegpártok is a multik marketingeszközeivel és a globális kapitalizmus kétszínû ideológiájával mobilizálják választóikat!) Ennek a mélységesen antidemokratikus médiavarázsnak a megtörésére pedig a marxizmusnak nemcsak azért nincs receptje, mert Marx idejében még nem volt tele-mediokrácia, hanem azért sem, mert forradalmi ideológiaként tényleg alaposan lejáratták és legfõképp azért nem, mert a marxizmus az iparosításra épülõ polgári kapitalista társadalom legradikálisabb ideológiája. Nincs nagyobb ellentmondás, mint tõle várni az általa legradikálisabban képviselt világrend megdöntését. (Fõleg, hogy az „magától” is megdõl, mikor eléri globális növekedésének végsõ ökológiai határait.) Legfõképp ezért diszkreditálódott mára a marxizmus, mely persze így is emberibb törekvés lehet, mint a tõke elvtelen kiszolgálása vélt magánérdekbõl vagy még véltebb közérdekbõl. Akár tetszik a vitapartnereknek, akár nem, az új nemzedékek elsõsorban ökológiai érzékenységükön keresztül aktivizálódnak, illetve alapvetõen ezáltal érdeklõdhetnek a politika iránt. Jó okuk van erre, mert az ökológia és a földi élet egészére kiterjedõ sorsközösség egyetemes szolidaritás-élménye az új évezred legforradalmibb fejleménye és legfontosabb politikai felismerése, melynek egyértelmû prioritássá válása eleve megkérdõjelezi a hagyományos politikai tematizálási formák kategóriarendszerét és „értékrendjét”. Minden korábbi nézettel és gyakorlattal szemben sorsdöntõnek bizonyul, hogy egyik sem óvott meg minket a globális csõdtõl, ezért teljesen új globális szemléletre és gyakorlatra van szükség. Közben bizonyos értelemben a szolidaritás is „globalizálódik”, illetve ökológiai keretben jelenik meg. A biomarketing és a zöld-aktivizmus számos megnyilvánulása nekem sem szimpatikus, de reálpolitikailag egyre meghatározóbb lesz a közgondolkodásban. Mi több, a szabadság eszményével és humánsoviniszta alkalmazásmódjával kapcsolatban a hagyományos bal-jobb dogmatika teljes újragondolására késztet, folytatva és környezetünk egészére egyre szélesebben kiterjesztve a szabadságért való küzdelem legnemesebb hagyományait. A szabadság-marketing és a demoligarchia rendszere Nem a marxizmus eszményei nem valósultak meg (azok talán túlságosan is megvalósultak, bizonyos szempontból a nyugati típusú tömegtársadalomban és marketing-gazdaságban is), hanem a szabadság eszménye nem valósult meg a magát arrogánsan egyedül „szabad világnak” tartó nyugati világban. A fogyasztói individualizmussal összekevert „szabadság” nagy illúziója a XX. századdal együtt úgyszólván szemünk láttára ért véget. A szabadság nevében valójában a világ népeinek, sõt az egész földi természetnek globális gyarmatosítását vitték végbe mint „globalizációt”. Amit a Nyugat szabadságnak nevezett, mára globálisan a természettel és önmagunkkal szembeni felelõtlenség önkényének bizonyult, mely a legkevésbé sem méltó a szabadság névre. A görög tragédiákban inkább hübrisz volt a neve a hõs ilyen végzetes elbizakodottságának. Hogy mit lehetne emberi értelemben szabadságnak nevezni, fenntartható harmóniában a természettel, mára szinte elképzelhetetlenné vált, annyira rátelepedett az önkényes és világfaló fogyasztói szabadságfelfogás. Ha nem a szabadság nyugati mítoszainak utópisztikus kijelentéseit és misztifikációit nézzük, vagyis a „szabad világ” reklám-szlogenjeit és marketingjét, hanem azt, hogy mit vittek végbe a nevében, a kép cseppet sem idilli. Éppen a szabadságra leghangzatosabban hivatkozó rendszerek bizonyultak a leginkább totális, embertelen és szabadságellenes rendszereknek: és nemcsak az „Arbeit macht frei” fasizmusa vagy a polgári szabadság vívmányait az egész proletariátusra kiterjesztõ kommunizmus, hanem bizony a polgári szabadság nevében minden más kultúrát, világfelfogást és rendszert, legfõképp pedig az egész természetet maga alá gyûrõ „globális” kapitalizmus is. A világgyarmatosítás nem a kapitalizmus vadhajtása vagy sajátos történelmi következménye csupán, hanem leglényege és motivációs rendszerének fókuszpontja. Mindent és mindenkit lényege szerint megszáll, nemcsak katonai és gazdasági értelemben, hanem pszichésen, az analitikus invesztíció értelmében is. (A „szabadság” ideológiája pedig ennek a világgyarmatosító invesztíciónak a libidója.) Totális világnézet ez a javából, mégpedig úgy, hogy ennek felelõsségét talán még annyira sem vállalja magára, mint a fasizmus vagy a kommunizmus, melyek e tekintetben sokkal naivabbnak, gyengébbnek és kevésbé „hatékonynak” bizonyultak. Meg kevésbé megtévesztõnek, mint az a rendszer, amelyik úgy tesz, mintha politikai döntéseit is a szabadnak mondott piac vagy valami statisztikus demokrácia diktálná, mintha bizony a piac hozná az egyébként meglehetõsen tendenciózusan korporatista vagy protekcionista törvényeit és nem õ maga. Ki is? Lehet, hogy mégsem vagyunk elég naivak, hogy a demokráciaként mediatizált szabadságban ne ismerjük fel egy gazdaságioligarchia szabad kezének árnyjátékát. Mert a szó eredeti értelmében véve a nyugati „demokráciák” ma korporatista oligarchiaként mûködnek – a demokrácia eredendõen egészen mást jelent. Egészen pontosan demoligarchiának nevezhetjük a demokráciaként mûködtetett modern oligarchia rendszerét, melyben a demokrácia a kampányok idején lefuttatott közönséges média-demóvá redukálódik. A globalizáció kimenetele – milyen fordulat következhet? Az, hogy a kapitalizmus és a szocializmus ideológiái vagy a baloldali-jobboldali politikai alternatívák sztenderdjei egyaránt megbuknak abban a globális válságban, melyet globalizációként maguk idéztek elõ, nos, ez éppen nem azt jelenti, hogy nincs mit tenni és gondolni, hogy minden elméleti és gyakorlati lehetõséget kimerítettünk volna. Ellenkezõleg: ezáltal nyílik meg az új világnemzedék számára a talán évszázadok óta nem látott lehetõség, hogy mindent, egész civilizációnkat alapjaitól újragondoljuk és megújítsuk. Mindent. Beleértve a ma még magát kizárólag polgáriként meghatározó jogrendet és a globális ipari társadalom fõ ideológiai eszközeként mûködtetett „tudományt” is. Ha túl akarjuk élni, újra kell írnunk az egész emberi tudás enciklopédiáját, mivel évszázadok óta felhalmozott ismereteink döntõ többsége arra a mára megdõlt elõfeltevésre épült, hogy „legyõzzük” a természetet. (A tudományt jelentõ görög episztémé is szó szerint „felette állást” jelent, mintha nem részét képeznénk a természetnek, hanem felette állnánk. Nem csoda, ha egy ilyen szánalmas illúzió, a nyugati „tudomány” egész eddigi alapállására jellemzõ episztémikus gõg katasztrofális következményekkel járt.) A marxizmus szerint eddig csak különféleképp értelmezték a világot, de a feladat ma az volna, hogy megváltoztassuk. Nos, a globalizáció mai állapotában ez már édeskevés. Minimum megváltani kellene világunkat gazdasági, szociális és ökológiai adósságaiból és bûneibõl (több európai nyelven e kettõ ugyanaz a szó). Ez aligha megy majd olyan újfajta szabadgondolkodás és spiritualitás nélkül, mely a világunkon eluralkodott pozitivista tudományt legalább olyan radikális kritikával és alapelveit illetõ kétellyel kezeli, mint egykor a modern felvilágosodás az egyház világnézetét és a hagyományos valláserkölcsi rendet illetõ kritikájában. Nem azért, mert ehhez van kedvünk vagy személyes affinitásunk, hanem mert az emberi gondolkodást és cselekvést sohasem lehetett másképpen alapjaiban megváltoztatni, ami sors-szükségszerûségként jelenik meg, ha egyszer kiderült, hogy irányvonala fenntarthatatlan. Amikor sorsunkról van szó, már kevés a teória és a praxis, az intellektualizmus és a pragmatizmus is, egyedül ezek eredendõ egysége és annak szellemi kifejezõdése, egyfajta gyökeresen új spirituális vagy energetikai szemlélet jelenthet megoldást. Ésszerûbben, mint a saját életfeltételeit felélõ modern „racionalizmus” vagy a világvége-érzésben kéjelgõ irracionalizmus. Valami nem vallásos, de nem is vallástalan gondolkodás az ember és a földi élet sorsáról lehet még alkalmas arra, hogy megváltozzunk és meg tudjunk felelni a legglobálisabb kihívásnak, az ipari civilizáció túlélésének. Mert a racionális érvek még a viszonylag értelmesebb embereket sem szokták arra késztetni, hogy gyökeresen változtassanak életükön, ahogyan az érzelmes mellébeszélés és az apokaliptikus tobzódás sem segít. Ha tetszik, ha nem: szükség „hatalommal szólni” és nemcsak úgy, „mint az írástudók szoktak”, - bár az idézett szöveg görög eredetijében az exouszia nemcsak hatalmat, hanem szabadságot is jelent, illetve mindazt, ami a valóság lényegébõl (ouszia) következik. Mondjuk realizmust. Jobbos duma? El tetszett felejteni, hogy a maga korában és kontextusában a Názáreti sokkal inkább baloldali volt, sõt: az emberi szabadság máig meghatározó élharcosa, aki döntõ módon hozzájárult a rabszolgatartó társadalom „rendjének” megdöntéséhez. Hozzá képest a szolgája elõl felvilágosodott barátainak szabadelvûségét eltitkoló Voltaire a szabadság reakciós árulója. Na de hagyjuk is ezt a megtévesztõ bal-jobb részrehajlósdit! Különben sem kell elõre megijedni, mert még legfeljebb gyengéd elõszelét érezhetjük csupán az elõttünk álló spirituális fordulatnak, mely által a harmadik évezred meghatározó gondolkodási és cselekvési formái létrejöhetnek. A filozófiatörténet példái és azok többé-kevésbé sematikus alkalmazásai nem segítenek, amikor az elsõ gondolkodók elemtanának elemi erejével és eredetiségével kell újragondolnunk egész világfelfogásunkat és praxisunkat, hogy újra megtaláljuk valamiképpen az elveszett harmóniát. Már évtizedek óta az önálló és felelõs gondolkodás helyett alkalmazták a történeti-kritikai megközelítést -bölcsészet címén szinte kizárólag ezt oktatják- amivel tényleges sorsproblémáink megoldásától egyre távolabb kerültünk. Ismét el kell tehát sajátítani az önálló és felelõs gondolkodást, melyben magukkal a dolgokkal és személyekkel foglalkozunk és nem csupán a dolgok, illetve személyek történeti-kritikai értelmezéseivel vagy fenoménjeivel. Mellesleg a történeti példák, a filozófiatörténet meghatározó gondolkodói is ezt tanítják, ám ha nem ezt tanítanák, akkor is ez volna a dolgunk. Badacsonyban lakom és a kertben azt tapasztalom, hogy nem elég kivágni az akácokat, hanem gyökerestül kell kiásni, hogy ne nõhessenek ki újra. Lehet, hogy egyesek szeretik az akácmézet és jól jön nekik, én mégis úgy gondolom: jobb nélküle, ha „mûvelni akarjuk kertjeinket”, akár csak a Voltaire-i értelemben is. Ilyen akác ezen a bolygón és annak elvadult édenkertjében a globális ipari társadalom, akár kapitalista, akár szocialista válfaját vesszük. Nem is beszélve az újabban terjedõ bio-akácokról, a biotechnológiával magát zöldre festve rehabilitálni próbáló ipari társadalomról. Az talán a legundokabb, mert tüskéi kevésbé látszanak és – ha nem vigyázunk – még mélyebb gyökeret ereszt. Amíg ez burjánzik mindannyiunk kertjében, addig aligha lesz itt Éden vagy bármilyen fenntartható harmónia. Akkor sem, ha csak páran ássuk ki gyökerestül a kertünkbõl. Tudom: az akác szúrós, undok gaz, de ne sajnáljuk! Gondoljunk arra: mennyivel szebb a kert nélküle. A szerzõ filozófus. Kardos Gábor Miért maradt el a rendszerváltás?A rendszerváltás-vita globális ideológia hátterérõl. www.találjuk-ki.hu. 2006. június. 19.